Sióagárdról - Részlet Szabadi Mihály Egy falu a Dunántúlon című munkájából

 

Egy falu a Dunántúlon

 

 

Írta: Szabadi Mihály

7171 Sióagárd, Zrínyi u. 6.

Telefon: 30 434 9881

E-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 

Egy falu a Dunántúlon 

 

Van egy falu a Dunántúlon, a neve Sióagárd. A Mezőföld legdélibb csücskén található, ott, ahol a Kapos, a Koppány meg a Balaton fölösleges vizét összegyűjtő Sió csatorna meredek löszfalnak ütközvén elfordul a Duna felé. A Sió itt találkozik a Sárvízzel, hivatalos nevén Nádor csatornával. A két vízfolyás ölelésében terül el a falu.

Vannak dokumentumok, melyek igazolják, hogy a település már az Árpád-korban is létezett, a török időkben azonban elnéptelenedett. A zavaros időkben délről felszivárgó rácok lakták a vidéket, akik azonban nem tudtak tartósan megtelepedni. Az 1720-as években a Kárpátmedence más tájairól érkeztek telepesek, akik megfelelő életteret találtak, és leszármazottaik immár lassan háromszáz éve itt élnek.

A feudalizmus idején a szekszárdi apátság birtokolta a határát, amely főleg állattartásra volt alkalmas, mert nagyrészt mocsaras, lápos területek övezték a falut. A jobbágyfelszabadítás után alakult ki a paraszti gazdálkodás, de a végleges birtokviszonyok csak a nem sokkal utána bekövetkezett vízszabályozás után formálódtak ki. A vízmentesítéssel megnövekedett a szántóterület, az eddig főszereppel bíró állattenyésztés mellett a gazdálkodás fő ágazata a növénytermesztés lett.

A falu határa mindössze csak 3 500 katasztrális hold, ebben még sok a rét, a legelő és vízborította nádas, nagybirtok nem alakult ki. A XX. század közepén a kollektivizálás előtt egy család volt, aki száz hold földön gazdálkodott, néhányan voltak a 40 - 60 holddal bírók, a falu meghatározó erejét a középparasztok jelentették, akiknek 20 – 40 hold birtoka volt. Sokan voltak a kisparasztok, akik csak néhány holdat műveltek, ezek általában nem rendelkeztek igavonó állattal. Természetesen éltek a faluban földnélküli emberek is, akik napszámos munkával, részesműveléssel keresték a kenyerüket. 

A falu szegényebb emberei között sokan voltak, akik vándorpaprikázással foglalkoztak. Termeltek is paprikát, de főleg a nagykereskedőktől vásárolt paprikával indultak világgá. Hátukra kötött batyuval indultak el Somogyba, Baranyába, még Zaláig is eljutottak. Házról-házva járva énekszóval kínálták a paprikát. Aki jó kapcsolatépítő volt, annak rendszeres vevői voltak. Aki jól sáfárkodott, az összerakosgatott fillérekből még egy kis darabka földet is tudott venni, vagy a nagylány ebből a keresetből kapta meg a „staférungját.

A falu lakóinak száma a XX. század első évtizedében volt a legnagyobb, 2 000 fölé is emelkedett, ma 1 600 körül van az itt élő emberek száma. A vagyon szerinti rétegződés megosztotta az itt élő embereket, de a vagyoni különbségek ellenére szilárd faluközösség alakult ki, amelynek keményen meghatározott íratlan szabályai irányították a mindennapokat.

A kisebb-nagyobb földterületeken gazdálkodó családok életrendjét a föld műveléséhez kötődő munkafolyamatok, az évszakok változásával meghatározott időrend határozta meg. Az azonos életforma, a feladatok egyformasága összekovácsolta a más-más helyről, más-más kultúrából érkező embereket, és az érdekek összeegyeztetésével kialakult a faluközösség. Közösség, amely megteremtette a maga törvényeit, íratlan szabályait, melyek vezérelték az itt élő emberek életét.

Az, hogy „Kisagárdra két úton köll bemeni” csak a népdalban igaz. Mert ebbe a faluba csak egy út vezet, és az is véget ér, ha eléri a templomot. Sióagárd afféle zsáktelepülés. Talán ez is oka lehet annak, hogy egészen a XX. század közepéig a faluközösség magába zárkózott. Életükhöz hozzátartozott, hogy áruikkal rendszeresen ott voltak a környező nagyobb települések piacain, hogy eljártak a vásárokra. Házasságot azonban csak falubelivel kötöttek. Vidékről csak az a legény hozott asszonyt, aki itt a faluban nem kapott, és más faluba csak az a lány ment férjhez, aki itt a faluban nem köllött senkinek.

 Az azonos megélhetési formában, a mindennapok egyformaságában élő emberek megteremtették a maguk kultúráját. Kialakult a földművelő munka rendje, az egységes módszerek szerint végzett mindennapi munka megteremtette a hozzá illő magatartási formákat. Az együtt élő emberek mindennapjait törvénnyé erősödött szokások szabályozták. Az emberek ismerték egymást. Az utcán találkozó emberek nemcsak köszöntek, meg is szólították egymást. A beszélgetés a létezés alapelme volt, ismerték egymás családi viszonyait, tudták ki mikor kezdi meg az aratást vagy a szüretet, melyik házban készülnek disznóvágásra, vagy éppen lakodalomra. A tisztelet alapja az volt, ki milyen dolgos, a legény hogyan ül a kocsideszkán, a leány hogyan viseli a ruháját, ha csarnokba viszi a tejet, vagy vasárnap a nagymisére megy.

Az összetartozást erősítette a vallás is. A falu lakói egységesen hívő katolikusok. Az 1886-ban épült gyönyörű neoromán stílusú templom és a vallási ünnepek, szertartások fontos elemei a közösségi életnek.  A mindennapokban és az ünnepekben együtt élő emberek sajátosan egyedi kultúrát teremtettek maguknak. Gazdag szokásvilág alakult ki az emberi élet különböző állomásai, az évszakok változását követő munkafolyamatok ünnepi alkalmai, és a vallásos ünnepekkel kapcsolatosan. 

Nyelvhasználatuk úgy alakult, hogy az élesen különbözik a környező települések dialektusától. Íző nyelvjárás (kík, szíp), sok más egyéb között jellemző rá a köznyelvből már szinte teljesen kikopott, zárt e hang következetes használata és a kakuminális té. Ami egyedülállóságukat legjobban kifejezi, az a népviselet. Századokkal ezelőtt a sióagárdiak is nagyrészt úgy öltöztek, mint a többi falusi ember ebben az országban. A maguk termelte, maguk fonta, maguk szőtte  kenderből készítették a ruháikat. Az eredményesebb gazdálkodás nyomán emelkedett az életszínvonal, mindennapjaikban megjelentek a gyári termékek, és a XX. század közepére a hajdan csak kendervászonban járó fehércselédek ruházata pompázatos népviseletté fejlődött. Ez a népviselet anyaghasználatában, színösszeállításában, az egyes ruhadarabok elkészítési módjában, de legfőképpen szerkezetében tér el mindenféle magyar népviselettől.  A ruházat fontos eleme a hímzés, mely a XIX. század utolsó évtizedétől indulva a két világháború közötti időben érte el fejlődésének csúcspontját. Formavilága, színösszeállítása, a viseleti darabokon való alkalmazása sajátosan egyedi úton alakult ki, más tájegységek hímzéseihez hasonlítható, de nem rokonítható. A környező falvakétól eltérő viselet, az ízes agárdi beszéd - mai kifejezéssel élve – reklámértékkel bírt a piacon, a vásárokon, de még a búcsújáró helyeken is.

Az ünnepeken és a hétköznapokon, a szórakozásban és a munkában egyaránt jelen van (volt) a folklór. Voltak mesélő emberek. Gyermekjátékaik az archaikus múltba vezetik vissza az elemzőket. Szertartásrendje van a vallási ünnepeknek, a lakodalomnak és a közös munkavégzéseknek egyaránt. A fiatalok úgynevezett bandákba szerveződnek, és a szinte gyerekkorban kialakult közösségek tagjai együtt mulatnak, segítik egymást munkában, bajban egyaránt. A halálig kitartanak egymás mellett. Még a múlt század ötvenes éveiben is a lányok korosztályok szerinti bandái vasár és ünnepnapok délutánján a templom melletti téren múlatták az időt. Játszottak, beszélgettek és karikába állva énekszóra lépegettek, a falu szóhasználata szerint karikáztak. Ők maguk nem is tudták, hogy ez az egyszerű mozgás, amit nem is tartottak táncnak – a nagyböjt idején is megengedett volt – a tudomány által böjti karikázónak nevezett női körtánc nemzeti kincseink értékes gyöngyszeme. A középkorban európaszerte divatos körtáncok megmaradt eleme, amely csak a Sárköz falvaiban és Sióagárdon maradt meg ilyen archaikus formában. A régi stílusú ugrós táncok sajátosan egyedi változata alakult ki a faluban, a stílushoz tartozó dunamenti táncoktól eltérő variáció talán szintén a falu zártságával magyarázható. Nem túl gazdag motívumkészlettel, de szépen, változatosan táncolják a csárdást. Az itt élő emberek szeretnek énekelni, de népdalkészletükből szinte teljesen hiányzik a régi stílus, a lányok karikázójában, a lakodalmakban, a bálok alkalmával az egész nyelvterületen elterjedt újstílusú népdalokat énekelik. A múlt század harmincas éveiben alakult Gyöngyösbokréta mozgalom keretében szokásaikat, táncaikat, dalaikat a színpadra vitték, és megmutatták a fővárosban és külföldi országokban is. Kisebb nagyobb megszakításokkal azóta is működik hagyományőrző együttes a faluban.

A parasztgazdaságokban többnyire elég a család munkaereje a föld megműveléséhez. De vannak olyan munkák, amelyekhez nem elég egy ember, vagy legalábbis nem jó egyedül végezni. Az aratás, a szüret, a szénahordás, a takarodás, a kendermunkák, a kukoricafosztás, a fonó, a disznóvágás – hogy csak néhányat említsek – mind-mind olyan munka, amelyet csak közösségben lehet jól elvégezni. Atyafiak, banda, vagy utcabeliek állnak egymás mellé, és erejüket megsokszorozva, az összefogás erejével végzik a dolgukat.  Emberöltők alatt szerzett tapasztalatok alapján alakul ki a munkamegosztás, nem kell kiosztani a feladatokat, emberek, asszonyok, fiatalok és idősek, sőt még a gyerekek is az íratlan szabályok alapján találják meg a dolgukat. Az együttdolgozó emberek között a bohókás játék és a méltóság ötvözetéből áll össze a harmónia.

Ezt a harmóniát bontotta meg a második világháború és az utána következett időszak. Az emlékmű márványtáblájába 54 férfi neve van belevésve. A meghaltak és az eltűntek után űr keletkezett a családokban, és az egész országot érintő megrázkódtatás hatására bizonytalanság keletkezett a lelkekben.

A háború véget ért, a beszállásolt orosz katonák elmentek. A háború elvitte a faluból a lovakat. 1945 tavaszán ökrök húzták a vetőgépet, és tehenek után állt bele az eke a barázdába. De a parasztember, aki megszokta a minden esztendőben való újrakezdést, tette a dolgát, mert erejének egyik táplálója a remény, a bizakodás abban, hogy a vetés után elkövetkezik az aratás. Az élet folytatódott tovább a megszokott kerékvágásban. Némi pezsdülést jelentett a földosztás, de ebben a faluban nem sokat jelentett, ugyanis nem volt nagybirtok, amit föl lehetett volna osztani. Szántottak, vetettek, kapáltak, arattak, szüreteltek, mint eddig. A lányok, asszonyok pompázatos viseletükben mentek a templomba. A lányok karikáztak, a legények jártak a lányok után, rendeztek táncmulatságokat, és tartottak lakodalmakat.

Ám jött 1948, a fordulat éve. A parasztember megértette, hogy a pusztulás után segíteni kell az országot, ám aki már hosszú emberöltők óta a maga gazdája volt, nehezen viselte a parancsot.  Adta szívesen, amit meg tudott vonni a szájától, de amikor a család fejadagja és a vetőmag is veszélybe került, amikor nem vághatta le a maga hizlalta disznót, amikor a tojással is el kellett számolnia, csendesen de lázadozni kezdett. Jött a „kuláklista”, aki erre felkerült, annak mindenki másnál jobban megkeseredett az élete. Az iskolából kiűzetett a vallás, a papot, aki eddig meghatározó személy volt a közösség életében, ellenségnek kiáltották ki. Kezdődtek a politikai zaklatások, az emberek, akik eddig szorosan fogták egymás kezét, behúzódtak a saját kerítésük mögé. Megjelentek a faluban az agitátorok, akik az eszközökben nem válogatva hirdették a maradi parasztnak, hogy a boldog jövő felé csak egy út vezet, a kollektív gazdálkodás.

A téeszcsé (termelőszövetkezeti csoport) csupa szegény emberekből alakult meg, akik valóban ebben látták a boldogulás útját. A kulákoktól elvett földeken gazdálkodtak. Küszködtek, de az életük nem lett sokkal jobb, mint korábban volt.

Az országban folyó változások nem hagyták érintetlenül a falut. A kialakult rendet, a szokásokat nem lehetett egyik napról a másikra megszüntetni, de az eddig egységes rendbe beférkőzött a bizonytalanság. A világpolitika is árnyékot vetett az emberek lelkére, mert a koreai háború idején fekete felhőként nehezedett rájuk az újabb világháború réme. A felnőttek, különösen az idősek tántoríthatatlanul élték megszokott életüket, de a fiatalok fogékonyak voltak az újra. Egy részük elhitte a festett ígéreteket, másrészük csak megérezte, hogy az ő élete már nem lehet olyan, mint az apjáé volt. Korábban nem jutott eszébe egy fiatalnak sem, hogy más élet is lehetséges, mint amiben az elei léteztek. Eddig mindenki az apja mesterségét tanulta, minden gondolata, minden terve, minden vágya a létezés feltételét biztosító földdel volt kapcsolatos. Most azonban megszületett valami, ami eddig ismeretlen volt, az elvágyódás érzése.

Volt néhány fiatal, aki a felkínált szakérettségi lehetőségével próbált meg más életet kezdeni, ketten is akadtak, akik a katonatiszti pályát választották, mert a Kossuth Akadémiára elemi iskolával is be lehetett jutni. Toborozták a fiatalokat - még lányokat is - a traktoros iskolába. Többen leszálltak a kocsideszkáról, és sofőr iskolába mentek. De a legjelentősebb változás csírája abban rejlett, hogy az új rendszer megnyitotta az általános iskolát végzett gyerekek számára a továbbtanulás lehetőségét. Először néhányan szakmunkásképzőbe mentek el, divatos szakma lett a villanyszerelés. Az első jelentős továbbtanulási hullám 1951-ben indult. A nyolcadik osztályt befejező kilenc fiúból nyolcan mentek középiskolába, valamennyien diplomás emberek lettek, közülük csak kettő került haza, ők is már csak nyugdíjas éveikben, és a kilenc fiúból egy sem választott agárdi lányt feleségnek, még az itthonmaradott sem. Két évvel később a lányok közül is sokan választották a középiskolát, a szekszárdi iskolába nem lehetett sokszoknyás népviseletben járni, ezzel megkezdődött a „kivetkőzés”.

A még mindig zártan élő faluközösségben látszólag minden ment a megszokott rendben. Működött már a téeszcsé, de még mindenki a maga földjén gazdálkodott. Igaz, hogy a hatalom megpróbált beleszólni a gazdálkodás rendjébe. Diktálni akarták, hogy miből mennyit vessen, és gyapotot, meg ricinust akartak termesztetni az agárdi paraszttal, de az nem nagyon hagyta magát. A pap meg a körülötte lévő emberek a klerikális reakció képviselői, azaz ellenségek lettek, de az emberek következetesen jártak a templomba. Aki valamilyen más munkahelyen dolgozott, annak megtiltották vallása gyakorlását, az otthon imádkozott. A vasárnapi nagymise népviseleti parádé volt, a lányok kázsmér szoknyában mentek a bálba, a legények jártak a lányos házak ablaka alá, ősztől tavaszig működött a fonóház.

A bíró helyett tanácselnök volt a falu vezetője, a hajdani községháza neve tanácsházára voltozott, a közigazgatás élén a főjegyző helyett a tanácstitkár szolgálta az éppen hatalmon lévőket, a képviselőtestületet – melyben korábban az esküdtek ültek – a végrehajtó bizottság váltotta fel, ám az irányítás a hatalmat birtokló Magyar Dolgozók Pártja kezébe került, ennek helyi képviselője, a párttitkár volt az erős ember. Nem tudni, szerencse volt e vagy szerencsétlenség, hogy sem az egymást követő tanácselnökök, sem a párttitkárok nem voltak vezetésre alkalmas emberek. Meg kell jegyezni, hogy az utolsó bíró sem volt az.

Ám szerencséje volt a falunak a tanítóival. A háború utáni bő másfél évtizedben gyereket, falut, hivatást szerető emberek dolgoztak az iskolában. A kornak mindenben megfelelő ismeretekkel látták el tanítványaikat, és neveltek emberségre, falu - és hazaszeretetre. Úgy álltak helyt a sok ellentmondással terhelt időben, hogy még ma is példaképek az itt élő emberek emlékezetében.

A mindent elárasztó propaganda hatására nőtt a mozgalmi élet a faluban. Megszűnt a Katolikus Legényegylet, helyébe alakult a MADISZ, (Magyar Dolgozó Ifjúsági Szövetség), majd később a DISZ. Az iskolások úttörők lettek. Az asszonyokat is be akarta vonni a hatalom a politizálásba, itt is megalakult az MNDSZ, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, de a parasztasszony nem élt ezzel a lehetőséggel. Ami változatlan tartalommal és lendülettel működött, az önkéntes tűzoltó egyesület volt.

Egyértelműen a kor pozitív eredményének könyvelhető el a sportmozgalom. Itt korábban csak a „fotbal” jelentette a sportot, a falunak mindig jó csapata volt, és a vasárnapi fotbalmeccs társadalmi eseménynek számított. 1950-ben az iskolaudvaron röplabda pályát építettek, itt szinte minden nap pattogott a labda. A középiskolások a gimnáziumban megkedvelték az atlétikát, többen élsportolók is lettek. Ami eddig illetlen dolog volt, a lányok is sportolni kezdtek. Sőt az MHK-ban (Munkára, Harcra Kész Mozgalom, ki emlékszik már erre?) parasztemberek is nyomták a fekvőtámaszt.

A lakásokban megjelent a rádió, és a magyarnóta meg a népdal egyeduralmába beférkőztek a mozgalmi dalok, a divatos táncdal, meg az operett. Már rendszeresen volt mozi a faluban, és az addig csak népszínművet látott falusi ember számára kultúrát hozott a Déryné Színház.

A szekszárdi iskolába járó diákok a Hőgyészről induló autóbusszal utaztak a nyolc kilométerre lévő városba, két és fél kilométerre volt a buszmegálló. Fél órás gyaloglás oda-vissza, esőben, hóban, napsütésben. 1953-ban jelent meg a faluban is az autóbusz. A csodaszámba ment új Ikaruszt megtöltötték a diákok, a piacra induló kofák meg az egyre nagyobb számban szekszárdi munkahelyre induló sióagárdiak.

Egymás után nyílottak az ablakok a világ felé. Főleg a szegényebb emberek fiai indultak el munkát keresni. Többen az épülő 6-os műút építkezésén nyertek alkalmazást, de volt, aki az akkor épülő Sztálinvárosig merészkedett. Az első érettségizők egyetemre, főiskolára kerültek. A lányok, különösen a diákok hétköznapon már nem jártak népviseletben, és a vasárnapi nagymisén is egyre gyakoribb volt az „úriruhában” imádkozó asszony. A felnőttek kapaszkodtak a régi világba, szántottak, vetettek, kapáltak, megtartották szokásaikat, még „Adjon Isten jónapot”-tal, „Dicsértessékkel” köszöntek, a fiatalok még benne éltek a régi rendben, de már kifelé nézegettek.

És elérkezett az 1956-os esztendő.

A tavasz természeti katasztrófával köszöntött be. Már március elején fenyegető hírek érkeztek a Duna áradásáról. 1940-ben is menekülni kellett az árvíz elől, de akkor megmenekült a falu. Most azonban nem lehetett a vizet megállítani, és a jeges ár rátört a falura. Az emberek többsége a leányvári présházakba menekült. A víz utcákat öntött el, összedőlt negyven ház és harmincnál is több vált lakhatatlanná.  Többségében a nádfedeles tömésfallal készített épületek omoltak össze.

A víz pusztításának többféle következménye is lett. Az árvízkárosultak állami segítséget kaptak, amivel új házakat építhettek. Ezeknek már téglából rakták a falát, és nád helyett cserép fedte a tetejét. Szinte egészen eltűnt a mélyen fekvő Baross utca. Az ott lakók a település magasabban fekvő részén az úgynevezett Vermes-hegyen kaptak házhelyet. Sok szegény ember jutott korszerűbb lakáshoz. A pusztulás, meg az utána következett építkezés következtében megváltozott a falu képe. Az összedőlt meg a lebontásra ítélt épületek utcára nyíló kétablakos, gangos azaz tornácos, az utcafrontra merőleges, hosszú épületek voltak. Ezek helyett a viszonylag gyorsan megépíthető sátortetős épületek jelentek meg, és létükkel megtörték a falura jellemző építészeti stílust, megbontották a faluképet. Ezzel megkezdődött a falu építészeti arculatának a teljes átalakulása, amely a hatvanas évek végétől és a hetvenes években tovább folytatódott.

Az ősz megcsillantotta a reményt, ám a lélek felszabadulása nem születhetett meg. Az MDP MSZMP-re változott a DISZ-ből KISZ lett, és a parasztember szorongása csak fokozódott. A propaganda erősödött, és újra megjelentek az agitátorok. A módszer változott, már nem az okos szóval való meggyőzés, hanem a kényszerítés kíméletlen eszközeit alkalmazva indult meg offenzívaszerűen a kollektivizálás. Az eredmény nem lehetett más, megalakult a termelőszövetkezet, csupán néhány nagyon makacs, hajdani nagygazda vállalta a létbizonytalanságot, és nem írt alá.

Az agárdiak nehezen adták be a derekukat, viszonylag későn, csak 1961-ben alakult meg a tsz, amely magába foglalta a már korábban működő közös gazdaságot. Az új szövetkezet a Siógyöngye nevet kapta. A múltat sirató emberek maguk között csak „Siókönnyé” – nek nevezték.

 A változás nagy traumát jelentett. Minden ember, minden család és a falu közössége is érezte, hogy valami nagy átalakulás történt az életükben, de sem a hajdan egyénileg gazdálkodó parasztember, sem az új tsztag, sem a kolhoz elöl városi munkahelyre menekülő ember nem tudta még felfogni, hogy a változás történelmi jelentőségű. A gazdaember, aki eddig a saját belátása szerint irányította a maga és a családja életét, most beosztott tsztag lett, aki mások irányításával kénytelen dolgozni. Megszűnt a paraszti gazdálkodás, és ezzel alapját, talaját vesztette az a kultúra, amit a hajdani faluközösségekben élő emberek teremtettek meg a gazdálkodásban, a magatartásban, az építkezésben, a lakáskultúrában, az öltözködésben, dalban, táncban egyaránt. Bomlásnak indultak a közösségek formái. Már nem volt szükség az összedolgozás régi formáira, elmaradt a közös szénahordás, a takarodás, nem kellett fosztani a kukoricát, nem termeltek kendert, így ki ment a divatból a fonóház is. A változás természetesen nem történt meg a belépési nyilatkozat aláírásával, pusztán csak elindult. Elindult valami nagy bizonytalanság felé, amely még a napjainkban, immár ötven esztendő elmúltával is folytatódik.

Az a szokásvilág, magatartáskultúra és népművészet, amely alkotóeleme, sok esetben alapja a nemzeti kultúrának, a paraszti gazdálkodásban szerveződött életben alakult ki. Indulásának feltételeit a jobbágyfelszabadítás teremtette meg a XIX. század derekán és a mezőgazdaság kollektivizálása szüntette meg a XX. század közepén. Száz esztendő csupán csak egy pillanat az emberiség történetében, de ebben a pillanatban olyan értékek születtek, melyekre jövőt lehetne építeni.